Az érdeklődő, nyitott közönség, a használók előtt a bevezető mondat három kérdése közül az első kettő természetes és könnyen megérthető. Már csak azért is, mert a múzeumban őrzött tárgyak javát még nagyszüleik vagy azok ág-bogas rokonsága, Dombóvár és a színes kultúrájú térség lakói adták-hagyományozták ide. Azzal a céllal, hogy a korábbi évszázadok népmozgásai során előkerült családi ereklyék, mesterség-csoportok, felekezeti vagy intézményi relikviák, az önkéntes szerveződés (sport, zene, művészet-kedvelés) és szórakozás tárgyi és képes anyagai, a visszaemlékezések lenyomatai megőrzésre és főleg az utódokra hagyományozva biztos-jó helyre kerüljenek. Közösségi vagy társadalmi örökség-tár tehát a múzeum, s az már hivatalosan is, bő egy évtizede Dombóváron a Helytörténeti Múzeum.

A harmadik kérdés: azaz a „hogyan?”, bizony sokszor nem könnyen megadható válaszokat hív elő. Gondos elődeink és felelős kortársak: egyének vagy közösségek által átadott, örök letétbe helyezett és csakis ideszánt tárgyak a korábban gazdag életformák, hitek, tanulságos szokások, az erkölcs és viselkedési példák beszédes üzenetei. Azok, amelyeket a múzeum képzett „őre” (azaz a muzeológus szakember, több helyen segítőkkel) gondoz, ápol és rendszerez, tesz közérthetővé és közszemlére a szigorú szakmai kötelmek és a magas fokú közösségi, de elsősorban nem egyéni elvárások szerint.

Mindehhez olyan feltételek kellenek, amelyek Dombóváron az elmúlt 11 év során közös helyi akarattal létrejöttek: fél évszázad szorgos gyűjtő-munkája révén őseink több ezer éves itt létének hiteles emlékei bemutatásának és gondozásának érdekében felújított épület, majd ahhoz évenkénti, rendszeres anyagi támogatás. Mindehhez városunk jelenleg legrégebben és folyamatosan tevékenykedő civil szervezetével, a Dombóvári Városszépítő és Városvédő Közhasznú Egyesületével kötötte meg szerződését – a köz érdekében – az Önkormányzat. Tette már csak azért is, mert ez, az országosan is egyedülálló küldetést folytató közösség a tárgyak jogos tulajdonosa, a múzeum hivatalos működtetője, már eddig is több tíz millió forintnyi pályázat és támogatás sikeres kezelője; 2007 vége óta pedig már állandó és rendszeres nyitva tartással, tanácsadással és különféle programokkal a legszélesebb közönség- érdeklődést is ki tudja elégíteni. S hányszor vitte és viszi jó hírét városunknak,- ez bizony pénzben nem is mérhető tőke igazán!...

„Múzeumot létrehozni és megtartani csak közös akarattal lehet!” – az alapító és példaadó ember, tanár, az Alföldről nyitott szemmel és szívvel, őszinte kíváncsisággal ideszármazott kulturális misszionárius, Dr. Szőke Sándor egyik tanulságos megállapítása ma ismét aktuális. Miközben…
múzeumunk őrzi a mai város jogfolytonosságát 300 éve jelképező és hitelesítő első község-pecsétet,
a település és igyekvő, szorgalmas lakóinak gyarapító eszközeit, föld- és kertművelő, iparos és kereskedő, a vasúthoz sokféle szálon kapcsolódó családok mindennapi életéről beszélő tárgy-együtteseket, a művészi ihlettel is megáldottak alkotásait,
fejüket újabb és újabb műszaki-technikai megoldásokon törő egyének és kis műhelyeik, a közösségi kulturálódás színtereit és alkalmait vagy éppen a megszerzett tudásokat, másoknak az életre, a megélhetésre nevelő hagyatékait.

Ma sem kell mindehhez más: mint szerény és mértéktartó, de szükséges közpénzből továbbra is biztosítani, bíztatni és hagyni, gyarapodni azt. Dombóvár lakossága, az elszármazottak és a nyitott, mozgásban lévő múzeumi pezsgést pártoló diákság évek, évtizedek óta támogatja a munkát, - ezt nap, mint nap, az anyagi szűkségek közepette is megtapasztalhattuk.
A múzeumban őrzött s még az egyre hidegebbé vált falak között is gonddal ápolt tárgyak értéke valójában felbecsülhetetlen, ám ez nem azt jelenti, hogy ne legyen becses vagy fontos mindannyiunk: az eredeti és büszke tulajdonosok mellett az őket ma képviselők és városvezetők számára egyaránt! Amely felelősséggel járó áldozat nem az ő zsebük terhére vagy mások kárára való dolog. A több ezernyi helyi lakostól nyert felhatalmazás – hitünk szerint – nem szolgálhatja ennek a közkincsnek az ellehetetlenítését, hanem a közös és további forrás-keresés eredményes útjára vezessen minket: akik ezért is szolgálnak, és akik ezért vagyunk.

Úgy véljük: a megnyugvást is jócskán óhajtó dombóvári polgár hangulatához kulturális javainak jó kézben és karban tudása nagyban hozzájárul,- tegyünk, és ne csak beszéljünk róla!

Kriston Vízi József dr.
néprajzkutató, Podmaniczky-díjas örökségvédő muzeológus

Dombóvár, 2012. Szent András napján